Utolsó frissítés: 2026-01-21
Vannak pillanatok, amelyek beleégnek az ember lelkébe. Egy zsúfolt busz, egy sápadt, remegő várandós nő és egy tömeg, amely úgy tesz, mintha nem látna semmit. Miközben az egész ország egy eltűnt fiút keres, nap mint nap elmegyünk egymás mellett, akik talán még élhetnének, ha valaki időben odalépne hozzájuk.
Egy zsúfolt buszon egy nő rosszul lett, hányt, remegett, kapaszkodott. És senki nem kérdezte meg tőle, mi a baja. Senki. A történet nem egyedi: ugyanaz a közöny kísér sok eltűnt embert is, akik talán még élhetnének, ha valaki időben odalép hozzájuk. A kérdés égető: miért nem segítünk, amikor valaki nyilvánvalóan bajban van?
Vannak pillanatok, amelyek nem múlnak el.
Amelyek beleégnek az ember lelkébe, és ott maradnak, mint egy figyelmeztetés. Egy buszút, egy rosszul lett nő, egy tömeg, amely úgy tett, mintha nem látna semmit. És én ott álltam a fiam mellett, és azt éreztem:
Valami nagyon elromlott ebben a világban.
Ez a történet nem csak egy buszról szól. Hanem rólunk, emberekről. Arról, hogy mikor veszítettük el azt a képességünket, hogy észrevegyük a másik embert.
A pillanat, amikor meghallottam a sóhajtást
A busz tömve volt. Minden ülőhely foglalt, az emberek egymás vállára lihegtek, mégis mindenki a saját kis buborékjában ült. A fiam mellett ültem a sofőr mögötti ülésen, háttal a busznak. Nem láttam, mi történik mögöttünk, csak azt éreztem, hogy lassan araszolunk a dugóban.
Aztán meghallottam:
Egy halk, elfojtott szuszogást.
Egy olyan sóhajtást, amelyben benne volt a fájdalom, a félelem, a tehetetlenség. Megfordultam, és akkor láttam meg őt. Egy nő állt ott, sápadtan, remegve, a kezében egy zacskóval, amelyben már ott volt a gyomrának a tartalma. A tekintete üres volt, mintha már feladta volna, hogy bárki is észrevegye.
- És senki nem kérdezte meg tőle, mi a baja.
- Nem mozdult egyetlen ember sem.
- Senki nem ajánlotta fel a helyét.
- Mintha nem is létezett volna.
„Miért nem szólt?” – kérdeztem. A válasza összetört. Amikor odaléptem hozzá, azonnal láttam, hogy nagy a baj. Megkérdeztem, rosszul van-e. A hangja alig hallatszott, amikor azt mondta: „Nagyon… már hánytam is.”
A kezében tartott zacskó negyedig tele volt. A busz tele volt emberekkel, akik mind látták. És mégsem történt semmi.
Mondtam neki, üljön le gyorsan. Mi állunk. Azt kérdeztem: „Miért nem szólt?” Sajnos mi háttal ültünk, semmit sem láttunk. „Itt a hely, üljön le!!!!”
Csak megrázta a fejét. Azt mondta:
„Minek? Múltkor is rosszul lettem. Senki nem segített. SENKI!!!”
Ebben a mondatban benne volt minden:
- A kiszolgáltatottság.
- A félelem.
- A szégyen.
És az a fájdalmas felismerés, hogy ebben a világban már nem természetes segítséget kérni… Mert nem természetes segítséget KAPNI!
És ekkor mondta ki azt a szót, amitől bennem megállt a levegő: terhes.
Ott állt előttem egy várandós nő, remegve, sápadtan, egy zacskóval a kezében, amelyben már ott volt a gyomra tartalma és senki, egyetlen ember sem kérdezte meg tőle, hogy egyáltalán él‑e még, hogy bírja‑e, hogy szüksége van‑e valamire.
Emberek, ébresztő!!!
Abban a pillanatban olyan düh öntött el, amit nehéz szavakba önteni.
A nőnek azt mondtam: máskor szóljon. Ne csak halkan, ne csak félve, hanem kiabáljon, ha kell. Ne hagyja, hogy így legyen. Mert mi van, ha nem csak rosszul van? Mi van, ha elájul? Ha elesik? Mi van, ha a babája kerül veszélybe? Egy ilyen súlyos rosszullét nem játék. Egyetlen rossz mozdulat, egy pillanatnyi esés, és akár tragédia lehet belőle.
És mégis… ott állt egy busznyi ember között, akik mind látták, mind érzékelték, mind tudták, hogy valami nincs rendben és mégsem mozdult senki. Egytől egyig mindenki bűnösen csendben maradt.
- Mintha nem lenne dolguk vele, nem lenne felelősségük.
- Mintha nem lenne ember.
Én pedig ott álltam, és azt éreztem: ha történt volna vele valami, akkor mindannyian felelősek vagytok érte azon a bizonyos buszon. Mert láttátok. Hallottátok. Mert tudtátok. És mégsem tettetek semmit.
Ez az a pont, ahol már nem lehet elfordítani a fejet.
Ez az a pont, ahol az ember rájön: nem csak a világ romlott el. Hanem mi magunk is. És ha nem kezdünk el újra figyelni egymásra, akkor egyszer majd a mi szerettünk lesz az, aki ott áll egy buszon, egy utcán, egy megállóban, kiszolgáltatottan, bajban, egyedül…. és senki nem kérdezi meg tőle:
„Jól vagy?”
Miért nem látjuk meg a másik embert?
Ott álltam a fiam mellett, és azt éreztem: ez a nő akár le is eshetne a busz padlójára, és akkor sem történne semmi. Mindenki nézne tovább előre, a telefonjába, a semmibe.
És közben eszembe jutottak azok, akik eltűnnek. Azok, akik talán segítséget kértek volna. Akik talán zavartan, rosszul, kiszolgáltatottan bolyongtak valahol és senki nem kérdezte meg tőlük:
„Jól vagy?”
- Mi van, ha például Egressy Mátyás is csak egyetlen emberre várt volna, aki odalép hozzá?
- Ha valaki meglátta volna rajta, hogy bajban van?
- Mi van, ha valaki nem fordítja el a fejét?
Ez a világ akkor romlik el, amikor már nem kérdezünk rá semmire. Nem kell hősnek lenni, se világot megváltani. Elég egyetlen mondat:
„Segíthetek?”
Ez a nő a buszon lehetett volna a mi anyánk. A mi lányunk. Vagy a mi testvérünk. A mi barátunk. És az eltűnt fiú is lehetett volna akár a mi fiunk. Az enyém. A tied, Az övé. Bárkié köztetek.
A közöny nem csak hideg, hanem nagyon veszélyes.
A közöny életeket sodorhat el.
A buszon álló nő és az eltűnt fiú története nem egy epizód volt.
Hanem egy tükör.
Egy fájdalmas, kegyetlen tükör, amely megmutatta, mennyire eltávolodtunk egymástól.
De még talán nem késő. Még mindig ott van valahol mélyen bennünk az emberség. Csak elő kell venni.
Mert a világ nem akkor omlik össze, amikor baj történik. Hanem akkor, amikor már senki nem kérdezi meg:
„Jól vagy?”
Szerintem azért érzem ezt ennyire erősen, mert amit ott átéltem az nem csak egy jelenet volt a buszon. Hanem egy tűpontos látlelet arról, hogyan működik ma a társadalom. És ez fáj. Mert valahol mindannyian tudjuk, hogy nem így kellene lennie.
Az emberek nem azért ilyenek, mert rosszak. A legtöbben nem gonoszak, nem kegyetlenek. Inkább:
- félnek
- bizonytalanok
- nem mernek kezdeményezni
- nem akarnak „beleavatkozni”.
- félnek, hogy kinevetik őket
- félnek, hogy rosszul reagálnak
- aggódnak, hogy felelősséget kell vállalniuk
És közben észre sem veszik, hogy ezzel sokkal nagyobb bajt okoznak:
A közöny lassan megszokottá válik.
A buszon ülők nem azért nem segítettek, mert nem látták a nőt. Látták. Érezték. Tudták.
Csak azt gondolták:
„Majd valaki más.”
- De a „valaki más” soha nem lép elő.
- És ez a legijesztőbb.
Azt érzem, hogy a dühöm teljesen jogos. Az, hogy ennyire ideges lettem az egésztől, hogy mindenkit legszívesebben megráztam volna, hogy „ÉBRESZTŐ, EMBEREK!” ez azt mutatja, hogy bennem még él az a reflex, ami egykor természetes volt:
Észrevenni a másikat.
- A legtöbb ember ma már nem néz fel a telefonjából.
- Kerüli a másik ember szemét.
- Nem figyel.
- Se nem kérdez.
- Nem vállal felelősséget.
És ez a legnagyobb veszteség.
Mert amikor egy terhes nő, vagy bárki, aki rosszul van, az nem „kellemetlenség”. Az veszély, sürgős. Az akár élet-halál kérdés is lehet.
És tudjátok miért fáj ennyire? Mert mélyen legbelül mindannyian tudjuk, hogy így akár bárki meg is halhat a szemünk előtt, és senki nem mozdul.
Ezért érint meg ennyire Egressy Mátyás története is. Mert ott is ugyanaz a kérdés lüktet:
- Mi lett volna, ha valaki odalép hozzá?
- Ha valaki észreveszi, hogy bajban van?
- Mi lett volna, ha valaki nem fordítja el a fejét?
A válasz fáj. És éppen ezért fontos, hogy beszéljünk róla. Nem egyszer, nem kétszer, hanem sokszor. Nem halkan, suttogva. HANGOSAN. Mert minden ilyen történet egy apró ébresztő. És talán egyszer valaki esetleg pont emiatt fog odalépni egy másik emberhez.
Nem azért, mert muszáj. Hanem mert ember.
- Rosszul lett nő a buszon, és egy eltűnt fiú – Történetek a közönyről, amelyek arcul csapják az országot
- Csábító, de halálos: villámgyorsan történhet tragédia a jégen – Balatoni FRISS jéghelyzet
- Kerékpáros tragédia – Nem baleset, hanem szándékos emberölés volt
- Tűzvész az idősek otthonában: sok halott, többen megsérültek
- Mi történt Komlón? Frontális ütközés rázta meg a várost
